Az írás egy kiselőadás vázlatának készült, ez talán megmagyarázza, miért olyan, amilyen. Mivel néhány mondat szó szerint szerepel, fontosnak tartom felhívni a figyelmet arra, hogy akit bővebben érdekel a téma az ne teketóriázzon, menjen el egy könyvesboltba (bár asszem már csak antikváriumban árulják) és vegye meg a könyvet!
A könyv: Roger Scruton: Mi a konzervativizmus? Osiris Kiadó, Budapest. 1995.
Ez egy esszégyűjtemény melyet Scruton, a leghíresebb ma élő brit konzervatív gondolkodó írt, és állította össze Kelet-Európa számára. Telis-tele van mókás történetekkel, óvodásoknak is nyugodtan olvashatunk belőle a délutáni foglalkozásokon, garantált siker lesz. A tréfát félretéve, tényleg egy nem rossz könyv. Bár a "Lukács György" c. esszében azt írja, hogy Lukács 1974-ben halt meg, valójában Lukács György 1971-ben hunyt el.
MI A KONZERVATIVIZMUS?
Az egyén a társadalomban
Ezen a ponton a liberális és a konzervatív útjai elválnak. A liberális társadalomképének középpontjában az egyén áll, akit csak a haszon fűz a társadalomhoz, identitása és sorsa egyedül a sajátja. Az ilyen egyén számára a legfőbb politikai jó a szabadság – a kötöttségek és kényszerektől való függetlenség.
A konzervatív számára a legfontosabb az autoritás. Mert mély ellenszenvet éreznek a zabolátlan szabadsággal szemben, valamint más elképzelésük van az ember természetére vonatkozóan. Hegel és Bradley metafizikus idealisták művei alapján:
Az emberi szabadság és az emberi személyiség társadalmi produktum, az ember már eleve az elődei iránti közelezettségek közé születik. Átruházhatatlan kötelezettségek (történelem, kultúra), melyeket nem ő választott. Az autonómia csak úgy érhető el, hogy vállaljuk ezeket a ránk rótt kötelezettségeket, máskülönben az autonómua csak üres váz, melynek sem belső értelme, sem igazolási alapja nincs.
A konzervatív politika célja nem az – a liberalizmussal szemben –, hogy egyre átfogóbb szabadságjogokat biztosítson, hanem hogy óvja az intézményeket, hogy fenntartsa mindazt, ami a közjó érdekében jött létre.
Mivel útját állják az újdonság utáni mohó vágy érvényesülésének, az intézményeket egyre gyakrabban tekintik, tévesen, az egyén szabad kibontakozását gátló tényezőnek: a konzervatívok figyelmének középpontjában ezért mindig az intézmények álltak, s nem az egyének.
A liberális fel akarja szabadítani az egyént a tekintély alól, a konzervatív meg akarja óvni a tekintélyt az egyéni lázadástól.
Állampolgári hűség
Hegel – a konzervatív legitimitás gondolatának elméleti tudora – a társadalmi kötelezettségek hármas felosztását javasolja. A társadalom összetett rendszer, melyet az eltérő eredetű kötelezettségek egymáshoz kapcsolódása tart össze.
Az egyént kötelességek fűzik:
- a családjához
- az államhoz
- a felebarátaihoz (civil társadalom)
Az első kettő nem önkéntes választáson alapul, a család gondoskodik róla, az állam védelmezi az egyént.
A civil társadalom a szabad társulások összessége. Folyamatos működését intézmények biztosítják, amelyek a kötelezettségek meghatározása révén a szerződéses legitimitás meghaladása felé mutatnak. Az első számú ilyen intézmény az állam: nélküle nem létezhet jog, és így garancia sem a civil társadalom fennmaradásához nélkülözhetetlen igazságszolgáltatásra.
A konzervativizmus elutasítja ugyan a szerződéses államelméletet, azt a liberális elképzelést azonban nem, amely szerint a társadalomnak konszenzuson kell alapulnia.
A legitim kormányzást meghatározó konszenzus az állampolgári hűségből fakad. Az egyén állampolgári hűséggel tartozik a társadalomnak, az intézményeknek, a sozkásoknak, a társulásoknak és az államnak is. Ez az állampolgári hűség egyetlen esetben sem szabad választás kérdése.
Szövetség
A társadalom támaszát adó állampolgári hűséget Burke szövetségnek nevezi. Sajátos szövetség ez, hiszen nemcsak az élőkre terjed ki, hanem a holtakra és a még megszületendőkre is.
Ennek a szövetségnek nincs egyetlen kizárólagos, vagy uralkodó célja. A szerelemhez és a barátsághoz hasonlóan saját maga a cél. A „civil társulás” (Oakeshott kifejezése) nem célirányos abban az értelemben, ahogy egy hadi vagy üzleti szövetség célirányos; részesei nem számíthatnak egyéb haszonra, mint magára a részvételre.
Természetesen vannak sajátos célok, mind az államon, mind a civil társadalmon, mind a családon belül, ám ezek nem a társadalom végső céljait, inkább előfeltételeit jelentik.
Burke szerint a politikai rendre nézve állandó veszélyt jelent a lelkesedés, valamint az a törekvés, hogy valmely mindenre kiterjedő program véljait és eszményeit a politikai hatalom intézményein keresztül valósítsák meg. Ez a totalitárius hatalom felé vezető ösvényt jelenti.
A konzervatívoknak sok minden nem tetszik a szocializmusban, de semmit sem kifogásolnak annyira, mint a „közös cél” hajszolását, bármi legyen is az (pl. egyenlőség, testvériség, szabadság, „társadalmi igazságosság”). Nem az elképzelést magát, hanem a közös törekvést utasítják el. Az ilyen közös törekvés lényegéből fakadóan ártalmas az állampolgári hűségre nézve, mert a társadalomra önmagán kívüli célt kényszerít.
Autoritás és személyiség
Az autoritás a hatalom gyakorlására való jogot jelenti; az autoritás elismerése ezért a hatalom jogosságának elfogadását jelenti.
A személyes autoritás sorsa nem pecsételődött meg a monarchiák hanyatlásával. Személyiség nemcsak személyeknek lehet, és nemcsak személyek képesek olyan hatalmat gyakorolni, amit rendszerint egyén gyakorol egyén felett. Az állam is (legalábbis így kéne lennie) személy – mind a római jog értelmében, mind a társadalmi tapasztalatainkból ismerős, bonyolultabb, erkölcsi értelemben. Az államnak az egyéni cselekvés és felelősségvállalás forrásának kell lennie, nem pedig a személytelen adminisztráció eszközének.
Cselekedeteinek egy értelmes lény cselekedeteinek kell lenniük, nyitottnak kell lennie a kritikára, és képesnek a bűnbánat, a szégyen, a büszkeség, a tisztelet, az önigazolás és a részvét érzésére.
A korporatív személy gondolata tehát alapvető a konzervatív gondolkodás számára. A konzervatívok az ésszerűen cselekvő egyén a politika középpontjába történő visszaállítását javasolják. A világot olyannak kellene látni, amilyen – azaz: az ész, a választás, az érzelem, a felelősségvállalás, a jog, a kötelesség és a személyiség szemszögéből. A korporatív személyiség fogalma nélkül a társadalom világából eltűnnek ezek a lényegi jegyek. Az autoritásnak nyoma vész, puszta árnyékká válik.
Az intézményekkel, a joggal, a parlamenttel, az egyházzal és az iskolákkal való személyes kapcsolatunk jelenti legitimitásérzésünk forrását, s ennek fennmaradásához támogatnunk kell azon intézményeket, melyek létrehozták.
Személyes kormányzás: A konzervativizmus szkeptikus az eszményekkel szemben és inkább foglalkoztatja az állam természetes egyensúlyi állapotának fenntartása, mint az, hogy valamilyen külső cél felé vezérelje, amely idegen tőle. A konzervatív gondolkodás határozott képet rajzol a politikai és polgári erényekről.
Ez a kép a fejlett személyes államot ábrázolja. Az állam a személyiség jellegzetes erényeivel bír. Személyes kapcsolatban áll állampolgáraival és a többi személyes állammal. A konzervatív államot minden ízében áthatja a beszámoltathatóság elve. A törvény előtt az állam nem indul előnnyel az állampolgárral szemben. A személyes állam a törvény előtt egyenlő partnerként kezeli a polgárt, tiszteletben tartja méltóságát és autoritását.
Az ilyen állam a jó szokások, az erényesség és a jó cselekedetek iránti szeretet kialakításán keresztül halad a tökéletesség felé. De semmivel sem valószínűbb, hogy eléri, mint bármilyen más személy esetében, hibáit tehát, ha nincs mód javítani rajtuk, el kell tűrnünk.
Személyes állam nem létezhet a jog által védett, törvényes ellenzék nélkül. Az ellenzék felszámolása, amivel egyetlen forradalmi kormány sem késlekedik, az ésszerű döntéshozatal első összetevőjének – az alternatívák szabad megvitatásának – és egyúttal a hibák kijavítási lehetőségének megsemmisítésével egyenértékű. Az ellenzék nélküli állam nem ésszerű, nem személyes, semmi sem kényszeríti, hogy felelősséget vállaljon hibáiért és bűneiért.
Más személyekhez hasonlóan a személyes állam sem eszköze valamilyen célnak, hanem cél önmagában, melynek törekvéseit és nézeteit akkor is tiszteletben kell tartani, ha azok változtatásra szorulnak.
Az állam
a, Az állami intézmények egy politikai folyamat részei, a civil társadalomnak a szabad társulás szintjén nem kielégíthető igényei ezen keresztül fejeződnek ki. Ezeket az igényeket csak a személyes állam elégítheti ki. A jogot, a honvédelmet, és a jólét alapvető szintjének a biztosításaát sorolhatjuk ezen közjók körébe.
b, A társadalmi konfliktusok feloldása egyike a kormány legfontosabb feladatainak. Szuverenitással kell bírnia valamennyi polgára és társulása felett: azaz rendelkeznie kell a szükéges erővel minden ellene szervezkedő társulás lefegyverzésére, továbbá megfelelő autoritással, hogy döntéseit elfogadják.
c, A konfliktusok hatékony feloldásának egyik feltétele a polgárok érdekeinek képviselete a szuverén hatalom előtt. Más szavakkal: a politikai folyamatot át kell hatnia a képviselet elvének a parlamentáris intérmények, az adminisztratív bíróságok és a fellebbezési jog révén.
A demokratikus választás sem nem szükséges, sem nem elégséges feltétele a képviseletnek.
A demokráciának alkotmányra van szüksége, és ennek a demokratikus változások hatósugarán kívül kell esnie.
d, De Maistre a francia forradalommal kapcsolatban azt mondta, hogy alkotmányt nem lehet csinálni, csak kapni. Az alkotmánynak politikai folyamatból kell megszületnie, írásos dokumentummal nem lehet teljes egészében megtestesíteni, vagy hatékonyan bevezetni. (újabb példa a hagyomány „láthatatlan kezére”)
Az alkotmány nem azonosítható egyetlen dokumentummal. Az alkotmány Spinoza szavaival az „állam lelke”, lelkesítő szelleme, mely nem csupán írott törvényekben és paragrafusokban testesül meg, hanem a szokásokban, az általánosan elfogadott feltevésekben, a hallgatólagos megértésben, a kölcsönös bizalomban és a kölcsönös elvárásokban is.
Mindaz, ami tételesen le van írva, csupán a mindenki által hallgató hangja egy olyan lénynek, mely még ezernyi más módon ad magáról életjelt.
e, Korlátozott kormányzás. Az alkotmány egyik üdvös hatása az, hogy a kormány hatalmát világos és kiszámítható módon korlátozza. Ha ez nincs így, akkor az nem valódi alkotmány.
A legfontosabb kérdés mindig az volt, hogy miként lehetne a hatalmat úgy korlátozni, hogy közben ne szenvedjen csorbát a hatalomnak a szuverenitáshoz szükséges belső egysége.
Ennek egyik fontos eszköze – Locke és Montesquieu nyomán – a hatalmi ágak szétválasztása. A hatalmi ágak közül – törvényhozó, végrehajtó, bírói – a legfontosabb a bírói hatalom leválasztása a végrehajtói hatalomról: bírói függetlenség elve. Ha ez megvalósul, akkor a bírák a polgárok képviseletében a törvény teljes szigorával léphetnek fel az állam ellen.
f, A jogállamiság. Az uralkodó és alattvalói (vagy az állam és polgárai) között a jognak kell közvetítenie, és az egyének közötti konfliktusokat is, ahol lehetséges, bírói ítélet által kell feloldani. Minden, ami ennél kevesebb, elmarad a konzervatív szuverenitás-eszmény mögött.
Szükséges feltétel: bírói függetlenség; fellebbezés rendszere (irregularitások és elfogultság orvoslására); az önkényes őrizetbevétel, és a tárgyalás nélküli bebörtönzés lehetőségének kizárása (pl. az 1679-es Habeas Corpus)
g, Emberi jogok. A konzervatív számára az emberi jogok követelése egyre súlyát és jelentőségét nem a benne kifejezett eszmének köszönheti, hanem a körülményeknek, amelyek között létrejött. Nem elvont igazságszolgáltatásra való felhívásról van szó, hanem a legitimitás és a jogállamiság visszaállításának követeléséről.
Burke és de Maistre óta a konzervatívok körében általánosnak mondható az a felismerés, hogy az egyre több és becsvágyóbb „emberi jogok” kivívására fordított politikai energia – miközben megfeledkezünk a jog és az autoritás kényes gépezetének karbantartásáról, noha a követelt jogok gyakorlatba való átültetését ez tenné lehetővé – egyike a zsarnokság legfőbb okainak.
A jogok követelése ma egyet jelent az egyén, illetve az egyén feletti szuverenitást az államtól elbitorolni igyekvő csoportok részéről megnyilvánuló igények állandó növekedésével, anélkül persze, hogy az egyén kötelességei növekednének. A kötelességek nélküli jogok követelése erkölcsileg és jogilag is elítélendő.
Tulajdon és igazságosság
A szocialisták legfontosabb kérdései: a tulajdon, a hatalom és az életesélyek elosztása.
Három ellenérv a jóléti állammal szemben:
1. A jóléti állam alapját képző „társadalmi igazságosság” eszméje – amely a jóléti államban nem jótékonyságot jelent, sokkal inkább annak a „joga” aki kap, és nem annak az „erénye” aki ad – az erkölcsi érzék romlását vonja maga után.
2. A jóléti állam, amely erre az elképzelésre épül, egyre inkább távolodik az autoritatív és személyes állam konzervatív elképzelésétől, és egy labirintusszerű, kiváltságokkal áthatott arctalanhatalmi rendszer irányába tart. Ez a hatalom olyan polgárságot nevel, mely egyre kevésbé hajlandó felelősséget vállalni, egyre jobban hiányzik belőle a személyes felelősségérzet, és egyre inkább azon bürokrácia adományainak élősködőjévé válik, mely iránt nem érez semmiféle hálát.
3. A jóléti állam többet ígér, mint amit teljesíteni tud.
A szocialisták olyan társadalomképet alakítanak ki, amelyből a „tulajdonosi jogok” teljesen hiányoznak. Ez azt eredményezi, hogy a terméket, melyet méltányossági alapon kellene elosztani – mondjuk, azok között akik a lgetöbbet tettek megtermeléséért vagy akik leginkább rászorulnak –, valójában a legméltánytalanabbul osztják el.
A konzervatívok az igazságosság eszméjének valódi alkalmazását nem a társadalmi termékek és javak elosztására vonatkozó nagyívű számítgatásokban keresik, hanem az egyes társadalmi szereplők, valamint a köztük és a világ között lezajló ügyletekben. A szabadon vállalt egyezség betartása igazságos; egyoldalú felrúgása pedig igazságtalan. Munkára kényszeríteni valakit, majd a terméket beleegyezése nélkül elvenni igazságtalan. Ezen egyéni ügyleteknek köszönhetően – amelyekben az állam is részt vehet, mint egy személy a sok közül – a tulajdonosi jog és a haszon természetesen oszlik meg. Az igazságosság mindaddig érvényesül, amíg a jogokat tiszteletben tartják; de éppen a jogok létrehozásának és megszerzésének folyamata az, ami egyenlőtlen elosztásukat eredményezi.
A magántulajdon és a piaci kereskedelem rendszere nem átmeneti jelenség, és nem is törölhető el – a szocializmus ugyan föld alá szoríthatja, de ha ez történik, maga a szocializmus kezd el függeni tőle, és fennmaradása érdekében kénytelen lesz eltűrni a természetes emberi kapcsolatok „második gazdaságát”.
Család és hierarchia
A család és a barátság a meghatározója azoknak nem önkéntes kötelezettségeknek, amelyekből az állam iránti kötelezettségeink kialakulnak.
Az „egyenlőség” misztikus és irracionális célkitűzés. A konzervatívok kiállnak a „törvény előtti egyenlőség” mellett; esetleg még az egyenlőség olyan általános elvét is elfogadják, amely szerint mindenkinek meg kell kapnia a jogos jussát, és ebben az értelemben az „egyenlő elbírálást”.
Ám az egyenlőségnek ez az értelme – a jogi méltányosság – nagyon is összeegyeztethető, sőt megköveteli a jelentős vagyoni és helyzeti előnyök létezését. Az emberek nem egyenlőek értelmi képességeik, erejük, megjelenésük, tehetségük, egészségük és eredeti társadalmi helyzetük tekintetében. Ez a természetes egyenlőtlenség társadalmi egyenlőtlenséget táplál.
A konzervativizmus feladata nem az, hogy harcoljon az egyenlőtlenségek ellen, hanem hogy szélsőséges formáit elkerülje, valamint fenntartsa azon formáit, amelyeket elfogadnak azok, akiknek a legkevesebb hasznuk származhat belőle.
A konzervatív helyzete nehéz, mert bárki aki hajlandó elvetni az egyenlőség eszméjét, azt azonnal az emberiség ellenségének fogják kikiáltani. A konzervatív szemléletet viszont nem lehet fenntartani anélkül, hogy a rétegződést, de különösen az örökletes rétegződést ne tekintenénk az egészséges politika természetes részének.
Osztály és intézmény
Ez az egyik legnagyobb konfliktusforrás a szocialista és a konzervatív gondolkodás között. A konzervatívok számára az osztályok nem játszanak és nem is játszhatnak szerepet a politikában. Szemben a szocialistákkal, akik számára épp az osztályok határozzák meg a politikai teendőket.
Az osztályok nem cselekvő és nem is korporatív személyek. A társadalom osztályokra való felosztása inkább a szemléletességet szolgálja, nem pedig erkölcsi okokat.
Minden oldal elismeri, hogy az osztályok nem erkölcsi kategória, ezért hivatkozhatnak választóik makulátlan tisztaságára azok, akik a politikában valamely osztály öntudatos képviselőiként lépnek fel. Ők csak a kiválasztott osztály önkéntelen mozgását követik. Ez a csírája a személytelen kormányzásnak, azaz nem lehet felelősségre vonni azokat akik egy osztály nevében cselekednek.
A társadalmi rend jellegét a korporációk és nem az osztályok döntik el. Korporáció alatt nemcsak a vállalatokat kell érteni, hanem az egyházakat, csapatokat, klubokat, egyetemeket, iskolákat, zenekarokat, színházakat, baráti köröket, tánc- és vitacsoportokat.
Az állam és a civil társadalom nem azonos, egymástól függetlenül mégsem virágozhatnak. Az eltorzult, totalitárius állam a civil társadalomba is beférkőzik: a korporációk létfeltételét jelentő autonómiáját, személyiségét veszi el.
A konzervatív államnak biztosítania kell azokat a garanciákat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az intézmények személyiségre tehessenek szert, másrészt hogy ez társadalmi erővé válhasson.
Az átmenet társulásból a személyes intézménybe az egyéniség kialakulásának fontos szakaszát képezi. Az alsóbb szintű inzézményekben való részt vállalás juttatja az egyént a tagság élményéhez, alakítja ki benne a felelősségérzetet, a kötelességtudatot és végső soron az állampolgári hűséget.
A konzervatív beállítottság alapja „az intézmények védelme”. Az autonóm intézmények védelmével az állam saját autonómiáját erősíti.
Vallás és erkölcs
A konzervatívok szerint az erkölcs és a vallás elválasztása a jogtól sem nem kívánatos, sem nem lehetséges, mivel hosszabb távon ez az emberek elidegenedését jelentené a jogállamiságtól.
A konzervatívok a vallást az erkölcs egyik bástyájának tekintik, az erkölcs pedig a társadalmi rend elengedhetetlen feltétele. A vallás azonban az intézményektől elszakadva, az egyéni lelkiismeret fennhatósága alatt, éppen annyira veszélyes a társadalmi rendre, mint amennyire szilárd támasza egyébként.
A szilárd berendezkedés konzervatív elképzelésében mindig is fontos helyet kaptak az egyházak, valamint a spirituális feladataik betöltéséhez szükséges törvényes privilégiumok biztosítása.
A jogot fenntartó közszellem a nagy betűvel írott magánerkölcs. Ezért képtelenség az a feltételezés, hogy a jog elválasztható legbensőbb erkölcsi érzékünktől.
