”közjó: fn rég irod A közösség érdeke, java, jóléte.” – Magyar Értelmező Kéziszótár. Akadémiai kiadó, Budapest 1978
”Nem azzal az igénnyel közlöm ezt az értekezést, hogy tág látókörű és gyors felfogású embereket tájékoztassak. A tudás e mestereivel szemben tanítványnak nyilvánítom magamat, és ezért előre is óvom őket attól, hogy itt egyebet várjanak, mint azt, amit saját nyers gondolataimból szőttem. Ez az írás az én méretem szerinti embereknek való ..." - John Locke: Értekezés az emberi értelemről
BEVEZETÉS
Jelen írás, foglalkozik felületesen a közjó fogalmával, ehhez a jobb megértés érdekében bevezeti a „magánjó” fogalmát. Az írás nagy vonalakban áttekinti a mai Magyarország berendezkedéséhez vezető történeti előzményeket, kiemelve a megkésettség tényét és az ebből következő adaptációs kényszert. Külön foglalkozik a Kádár-rendszerrel, majd a ma alternatíva nélküli demokratikus-kapitalista berendezkedéssel. Kitér még a közjónak a közgazdaságtanban értendő fogalmára, és megpróbálja összehasonlítani azt a közjónak a tágabb értelmével. Az írás fő állítása, hogy a modern értelemben vett közjó elengedhetetlen feltétele az olyan demokratikus és kapitalista rendszer, amely formával és tartalommal egyaránt bír. A közjót tehát tekinthetjük a demokrácia és a kapitalizmus építőkockáira – végső soron a társadalom által – feltett koronának. Ehhez azonban olyan társadalmi hagyományokra, olyan szemléletmódra van szükség, mely nem importálható olyan könnyen, mint a felszíni, formai változások.
A KÖZJÓ ÉS „MAGÁNJÓ” FOGALMA
Közjóról csak abban az esetben van értelme beszélni, ha a közjót, mint az egész társadalmat - többnyire csak közvetve - érintő érdekekként fogalmazzuk meg, tehát egy olyan abszolút fogalomként, ami azt feltételezi, hogy a társadalmat nem radikálisan relativista módon szemléljük (ti. hogy az eltérő szocializáció révén teljesen zárt kulturális identitáscsoportok alakultak ki és ezek alkotják a társadalmat, amik Spinoza monászaihoz hasonlóan semmiféle kapcsolatban nincsenek egymással), hanem olyan részekből összeálló egészként, aminek legalább egy szűk metszete az érdekek terén közös. A közjó sokszor látszólagos vagy részleges ellentétben áll az egyéni érdekkel. [1]
A közjó nevéből és lényegéből fakadóan többet és mást kell, hogy jelentsen mint az aggregált magánjó. Amennyiben a magánjót akként értelmezzük, hogy az ember közvetlenül tesz/tenni képes érte, azaz megvan a közvetlen igénye és közvetlen igénybevehető eszközei arra, hogy magánjó iránti igényét kielégítse. Röviden: magánjó az, amit az ember önmaga tesz önmagáért. Egy egyszerű példán keresztül bemutatva a közjó és a magánjó közti különbséget, azt mondhatjuk, hogy magánjó például amikor elmegyek dolgozni, hogy pénzt kapjak érte, lemegyek a közértbe, hogy a pénzből ételt vegyek, kinyitom az ablakot, hogy friss levegőt lélegezzek be. Ezzel szemben a közjó éppenhogy lehetővé teszi a magánjó érvényesülését (éppen a magánjó révén), azaz megszervezi azt, hogy elmehessek dolgozni (infrastruktúra, közlekedés-szabályozás, kresz, tömegközlekedés etc.), hogy legyen hol dolgoznom és ahol dolgozom ne alázhassanak meg, zsákmányolhassanak ki (pl. Munka Törvénykönyv, szakszervezetek, különböző érdekképviseletek), hogy a fizetésemből élelmiszert vehessek (a pénz mint elfogadott csereeszköz általános elterjedtsége és a pénzügyek ellenőrzése), hogy ha kinyitom az ablakot, akkor ne szeméthegyek bűze áramoljon a szobába, hanem friss levegő. És a sor még folytatható lenne, de azt hiszem világosan látszik, hogy a közjó azokat a feladatokat, intézkedéseket foglalja magában, amiket az ember egymagában nem képes elvégezni, mert egyrészt nincsenek meg erre az eszközei, másrészt közvetlen igényként nem is feltétlen jelenik meg. Közvetlen továbbra is az, amiért az ember tesz/tenni képes.
A közjó és a magánjó közötti különbség tehát nem csupán mennyiségi (a közjó nem egyenlő az aggregált magánjóval), hanem minőségi. A közjó egy magasabbrendű „jó”, aminek érdekében háttérbe lehet – és kell – szorítani az ezzel szembemenő egyéni érdektörekvéseket.
TÖRTÉNETI ELŐZMÉNYEK, ADAPTÁCIÓS KÉNYSZER
Ha a mai Magyarország helyzetéről szeretnénk képet kapni, első ránézésre korainak tűnhet a népvándorlástól kezdeni a történeti áttekintést, de talán mégsem teljesen haszontalan.
Míg a Nyugat-Római Birodalom bukása után Nyugat-Európában már az 5-6. században létrejöttek államok, államalakulatok, amelyek a kereszténység felvételével korán stabilizálni tudták intézményrendszerüket, addig Kelet- és Közép Európában a Keletről érkező folyamatos népvándorlások következtében még letelepedni sem tudott a népek nagy része.
Magyarországon csak 1000-ben következett be (II. Szilveszter koronát küld I. Istvánnak, ezáltal az egyház elismeri Magyarországot független keresztény királyságként), ami a Frank Birodalomban már 493-ban (Chlodvig felveszi a kereszténységet), de legkésőbb 800-ban (Nagy Károly császárra koronázása) már megtörtént. Magyarország így egy folyamatos, több évszázados lemaradásban volt Nyugathoz képest, ha lépést akart tartani a korral, akkor át kellett vennie a nyugati vívmányokat még akkoris, ha ez nem következett szervesen a társadalom struktúrájából. Ez az adaptációs kényszer szakaszos, kényszerű, sokszor mechanikus alkalmazkodást eredményezett, szemben a nyugati, többé-kevésbé organikus fejlődéssel. A feudalizmus importálása Nyugatról is egy „tájidegen” elemnek volt tekinthető kezdetben, ami azt eredményezte, hogy a formát, a felszínt átvette az állam, de a mélyebb gyökereket, a tartalmat nem. Az ugyanis nem importálható olyan könnyen, annak magából a társadalomból kell következnie (az itt megfogalmazott organikus fejlődés igénye egyébként a konzervativizmus egyik alaptétele[2]). És most tekintsünk el attól, hogy a feudalizmus adaptálása a későbbiekben olyan jól sikerült, hogy kis túlzással egészen a 20. századig fennált.
Azt látjuk tehát, hogy Magyarország hol szűkebb, hol tágabb lehetőségekkel ugyan, de majd’ egész történelme során kényszerpályán mozgott (Török hódoltság, Habsburg-függés, szovjet-típusú szocializmus), és a fentebb említett, sokszor mechanikus adaptációt volt kényszerű alkalmazni. Ez pedig többnyire mindössze a forma átvételét jelentette a tartalom teljes, vagy részleges hiánya mellett.
KÁDÁR-RENDSZER, A PATERNALISTA, „PUHA-DIKTATÚRA”
A harmadik Magyar Köztársaság közvetlen előzménye a Kádár nevével fémjelzett rendszer (már ha egységes rendszernek lehet tekinteni) volt, ezért fontos lehet a korábbiaknál részletesebben is megvizsgálni ezt az időszakot a közjó vonatkozásában.
Az elmúlt rendszerről a közjó kapcsán bizonyára sok szempontból lehetne érvelni pro vagy kontra, hogy mikor volt jobb élni, akkor vagy most, és hasonlók. Egy érvet talán ki lehetne emelni a Kádár-rendszer kontra közjó vitából. Ez pedig az, hogy a rendszer a jelen közjót a jövőbeli közjó rovására emelte és tartotatta fönt. A közgazdaságtan egyik híres alapvetése, hogy a folyó fogyasztás visszafogásával emelhető a jövőbeli fogyasztás mértéke. Ennek a fordítottja is ugyanúgy igaz, ma mindnyájan ennek lehetünk tanúi, áldozatai.
A Kádár-rendszer tehát képmutató volt abból a szempontból, hogy a gazdaság életképtelenségét – és saját legitimitásának megkérdőjelezhetőségét – elfedte a különböző jóléti intézkedésekkel (nyugdíj, gyes, lakástámogatás, minimális – valójában a gyárkapukon belül jóval nagyobb – munkanélküliség), holott erre – a gazdaság életképtelenségére – már a ’70-es években fény derült.[3] A tervgazdaság életképtelen volt, és a rendszer lényegéből következően (ti. szovjet-függés) megreformálhatatlan is, bár voltak ilyen irányú törekvések. [4]
A KÖZJÓ KAPITALISTA FELFOGÁSA
A rendszerváltás utáni Magyarország elemzése előtt fontos lehet megvizsgálni a közjónak a közgazdaságtanból ismert jelentését, ami mint látni fogjuk valamelyest eltér az általam használt közjó fogalomtól.
„Minden ember igyekszik úgy felhasználni tőkéjét, hogy az eredmény a lehető legértékesebb legyen. Rendszerint nem a közérdek előmozdítására törekszik, s azzal nincs is tisztában, hogy egyébként mennyire szolgálja azt. Mindössze saját biztonságára, saját nyereségére van tekintettel. Abban egy láthatatlan kéz vezérli, hogy egy a szándékai közt nem szereplő célt is megvalósuláshoz segítsen. Saját érdekét követve gyakran hatékonyabban szolgálja a társadalom érdekét, mintha ténylegesen azt akarná előmozdítani.” – Írja Adam Smith.[5]
A közismert marxi tételt idézhetnénk tehát a láthatatlan kéz vonatkozásában is: „nem tudják, de teszik”.[6] Azaz mindenki az önös érdekei alapján cselekszik, mégis a „közjó motorját” hajtja: minél több hasznot próbál magának termelni, az állam annál inkább „megsarcolja”, az adókkal elvonja a profit egy részét és szétosztja azt. A közjó az államnak ebben a – tágabb értelemben vett – redisztributív funkciójában jelenik meg, úgy mint nyugdíj, egészségügy, oktatás, innováció, technikai fejlődés, K+F támogatása, méltányosság, szociális háló, szolidaritás, jogrend fenntartása etc. Az ideális rendszerben a közjó tehát egy önműködő folyamat eredménye, és folyamatos fejlődésre van determinálva.
A fent említett kapitalista közjó-felfogás a valóságban nem egészen ebben a formában valósul meg. A közgazdaságtanból is ismert, hogy a „láthatatlan kéz” nem tud / nem akar mindent szabályozni, emiatt a piacon különböző deformációk alakulhatnak ki (monopólium, kartel etc.), amiket adott esetben korrigálnia kell egy „látható kéznek”. Tehát itt az alulról szerveződő – az egyes piaci szereplők révén kialakuló – közjót kontrollálja egy központilag irányított szerv (a kormány, a törvények etc.) A tágabb értelemben vett közjónál mint látni fogjuk, ez fordítva jelenik meg.
A KÖZJÓ ÉS AZ ÁLLAM, A MAI MAGYARORSZÁG HELYZETE
Felmerülhet a kérdés, hogy a mai modern állam (ami leegyszerűsítve a demokráciának mint politikai rendszernek és a kapitalizmusnak mint gazdasági rendszernek a közös felépítménye) miért törekedne a közjó fejlesztésére, kiszélesítésére, ha a közjónak egy minimális szintjén (jogrend fenntartása, adószedés, a legalapvetőbb állami funkciók ellátása) is elvegetálhat a társadalom, az állam pedig gond nélkül reprodukálhatja önmagát? A válasz egyszerű: semmiért.
Ahhoz ugyanis, hogy az állam ne csak önmagát (ti. az intézményrendszert, a formát) reprodukálja, hanem a közjó kiszélesítése érdekében hozza meg intézkedéseit, szükség van a társadalom kritikai szemléletére, arra a látásmódra (a tartalomra, ha úgy tetszik), ami kényszerítő erőként jelenik meg, és a közjó érdekében jár el. Ez a nyugati demokráciákban többé-kevésbé megvan, Magyarországon viszont, a fentebb részletezett adaptációs kényszer okán, a gyökértelen demokrácia - kapitalizmus miatt, ha nem is teljes egészében, de részlegesen mindenképpen hiányzik.
Abba, hogy az állam a közjó fejlesztésére és kiszélesítésére, ne csak a minimum fenntartására törekedjen, a társadalomnak van beleszólása, tehát azt látjuk, hogy ez egy alulról szabályozott folyamat (szemben a közgazdaságtan láthatatlan kezével, ahol a piaci deformációkat felülről korrigálják).
A „gyökértelen demokrácia - kapitalizmus” kifejezés pontatlan lehet, mert a két fogalom nem teljesen hagyomány nélküli Magyarországon. Szemantikailag talán pontosabb lenne a régi-új jelzőt használni, hiszen a szocialista rendszer négy évtizedes hiátusát megelőzően, – ha korlátozottan is de – valamennyire a gyakorlatban is megvalósult a két fogalom. Viszont tekintettel arra, hogy ez a négy évtizedes kimaradás elég hosszú idő volt a nyugati kapitalizmusokat szemlélve[7], szerintem nyugodt szívvel használhatjuk a „gyökértelen” jelzőt is.
A rendszerváltással tehát a felszín, a forma egyik pillanatról a másikra megváltozott – pl. az állami vagyon jelentős része rekordsebességgel magánkézbe került –, ahhoz azonban, hogy a társadalom is átvegye a nyugati mintákat, megszabaduljon a régi, téves beidegződésektől, ahhoz több idő szükséges. Itt, a korábban a feudalizmus átvétele kapcsán megfogalmazott tétel érvényesül: a forma importálható, a tartalom, a hagyomány kevésbé, de legalábbis lassabban.[8] A fejlődés iránya tehát itt pont ellentétes, mint nyugaton: ott a tartalom hozza magával a felszín változását, míg itt a felszín változásának kell „gyökeret eresztenie”, meghoznia a mélyebb tartalmi változásokat.
Mi tehát a különbség a mai magyar kapitalizmus és az ún. nyugati-jóléti kapitalizmus között? Miért nem jólétiek a kelet-európai kapitalizmusok? (Bár érdemes megjegyezni, hogy az Alkotmány szerint elvileg szociális piacgazdaság van Magyarországon is [9]) A jólétiség vagy „közjóiság” ugrópontja („punctum saliens”-e) szerintem – ha eddig nem derült volna ki –, a hagyományban keresendő. Nevezetesen a társadalom kritikai hagyományában. Pontosabban ennek hiányában. Fontos azonban megjegyezni, hogy ez nem a kritika hiányát jelenti – adott esetben Magyarországon –, hiszen számos kritika éri – nem csak a kormányt, de – a rendszert, sőt az alkotmányt, a köztársaság és a demokrácia intézményét is (azt hiszem itt elég célozni a 2006 utolsó negyedévében történtekre, utcai megmozdulások, „alkotmányozó nemzetgyűlések” garmadája és hasonlók)! Tehát nem a kritika önmagában, hanem a hagyományok által keretbe foglalt kritika az, ami nincs jelen, pedig feltétele a jóléti államnak. Ugyanis ez az ami lehetővé tenné, hogy adott mennyiségű bírálat / javaslat ne szóródjon szét a kozmikus világűrben, hanem koncentráltan jelenjen meg, és kényszerítő erővel hasson a mindenkori hatalomgyakorlókra, hogy a szélesebb értelemben vett közjót szolgálják a felelőtlenség helyett.
A keretek hiányán túl, további súlyosbító tényezőként jelenik meg a politikai erők polarizáltsága és a feszültségek kiélezettsége. Mert nehéz a „kétpólusú patkómágnes” rendszerében (ti. Fidesz-KDNP és MSZP-SZDSZ gyűjtőpártisága) kritikát megfogalmazni: ha valaki az egyik pólust kritizálja – a mágneses analógiánál maradva ezáltal kismértékű taszítás jön létre –, akkor azonnal elszakad tőle, a másik pólús pedig rögtön magához vonzza és piedesztálra emeli az „ellenségem ellensége csakis a barátom lehet” elv alapján. A bulvármédiából példaként lehetne említeni Hajós Andrást, aki a miniszterelnököt távozásra szólította fel a HírTv-ben, és napokig azt találgatta mindenki most akkor melyik oldalon áll a médiaszereplő? A baloldali média épp azon volt, hogy kiátkozza, a Magyar Nemzet pedig már elkezdte fonni a babérkoszorút H. A. feje köré...
Ezzel csak azt szerettem volna szemléltetni, hogy a két részre szakadt társadalomban, ahol az említett elv mellett érvényes még: „amit az én táborom mond, csak jó lehet”, valamint az „amit az ellenfél tábora mond, csak rossz lehet” elvek, nagyon szűk mezsgye jut a független kritikának (immár elszakadva H. A. személyétől) és az egyetértésnek. Ezek nélkül pedig a jóléti állam, a valóban szociális piacgazdaság megteremtése lehetetlen.
JEGYZETEK
[1] vö. Tamás Gáspár Miklós: Osztályharc és közjó. Mozgó Világ 28. évf. 11. szám
[2] Roger Scruton: Mi a konzervatizmus? Osiris kiadó, Budapest. 1995.
[3] Szembetűnően akkor, amikor az 1973-as olajválság a Szovjetunió ígéretei ellenére mégis begyűrűzött a szocialista országokba.
[4] 1968-as új gazdasági mechanizmus
[5] Adam Smith: A nemzetek gazdagsága. 1776
[6] Karl Marx: A tőke. 1867
[7] A keynesiánus modellt a ’70-es években felváltotta a monetáris, neoliberális kapitalizmus, a tőke nemzetközivé lett. Bővebben ld. Pokol Béla: Jegyzetek a transzatlanti uralmi rend kiépüléséről. Jogelméleti szemle 2004/2.
[8] vö. . Tamás Gáspár Miklós: Három könnyű darab. Beszélő 1999. november. „…Nyugaton sem áll egyéb rendelkezésre, csak a hagyomány. A tisztesség, a derekasság (decency) „polgári" hagyománya, amely, mint minden hagyomány: helyi jellegû, nem szállítható, akár a legnemesebb borok.”
[9] A Magyar Köztársaság Alkotmányának első mondata: „A többpártrendszert, a parlamenti demokráciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés politikai átmenet elősegítése érdekében az Országgyűlés - hazánk új Alkotmányának elfogadásáig - Magyarország Alkotmányának szövegét a következők szerint állapítja meg: […]”
